Műveink

Gábor (5) Molly (6)

2016. január 31., vasárnap

2. fejezet

- Anya, lassíts egy kicsit, még elütsz valakit.- nyafogtam félig becsukott szemmel.
- Akkor legalább mára is lesz munkám.- mondta, miközben tövig benyomta a féket, mert egy lámpa épp két másodperce váltott pirosra. Megint lesmároltam a kesztyűtartót és már annyiszor megtörtént, hogy kezdek romantikus érzéseket táplálni a szexi fekete műanyag felület iránt. Végül is ahány srác érdeklődik irántam akár már ma igent mondanék, ha elég nagy lenne a gyémánt a gyűrűn. De miből is venne, még állása sincs, itt lakik a kocsinkban. Miért is elmélkedek egy kesztyűtartón. Ennyire magányos lennék?
            Anya elindult volna, de egy barom kiskölyök átrohant előttünk és az orrom most a másik irányba ferdült, egyre jobban megerősítve azt a sejtésemet, hogy gyűjtenem kéne orrplasztikára.
Anya nem a legnyugodtabb lélek és a gyerekeket sem különösebben kedveli szóval sietve lehúzta az ablakot és kiordított még mielőtt a gyerek eltűnt volna a sarkon.
- Héj te remélem, van egészségbiztosításod, mert ha még egyszer átrohansz, így előttem nem fogok fékezni.
            Szegény kisfiú még pofára is esett miközben visszafordult, hogy megnézze milyen őrült néni ordítozik neki. Anya visszahúzta a fejét és jóízűen röhögött miközben 5 centiméterrel jobbra araszolt és most a gázpedált nyomta megint tövig. - Hah, a mai nap is jól kezdődik!
-  Nem tudom elhinni, hogy téged felvettek az orvosira még munkát is adtak neked, miközben kisgyerekeknek okozol maradandó traumákat.
-  Nem volt empátia vizsga vagy ilyenek.
-  Gondoltam, mivel akkor nem lennél agysebész és akkor nem lennénk gazdagok.
-  Héj a Titanicban, amikor Rose búcsút mondott Jack-nek, majdnem sírtam.
-  A nevetéstől, az egész mozi minket nézett, mert annyira nevettél, hogy ráöntötted az előtted ülő nőre a kóládat.
-  Mindenki tudja, hogyha Rose összehúzta volna magát, akkor Jack simán fel tudta volna magát szuszakolni arra a hajódarabkára és akkor boldogan élhettek volna, de nem, mert Rose lévén a gazdag, elkényeztetett liba, aki volt szétterült és direkt kinyírta Leonardo DiCapriót akit még egy Oscar sem vigasztal.
-  Mindegy, Mr. Harry mondta, hogy informáljalak arról, hogy be kéne menned, mert beszélni akar veled.
-  Hát mit csinált az én kislányom, csak nem megvert valakit. Olyan büszke lennék rád.
-  Csak elaludtam az egyik órán.
-  És erről akar velem beszélni? Ha nem akarja, hogy elaludjatok, akkor tartson érdekesebb órákat. Matek tanár, legyen logikája
-  Én is ezt mondtam és büntetésbe küldött.
-  Nyugi megmondom neki, hogyha bármikor agyműtétre lesz szüksége, akkor én vagyok az egyetlen Honoluluban és nem ajánlom, hogy az egyetlen agysebész lányát büntetésbe küldje. Ohh, ezt fel kell vennem.
            Tudom, hogy amikor anyát hívják, akkor kb. egy órán át dumál, megfűszerezve a mondatait bonyolult orvosi lexikonokban található szavakkal, amiket senki sem ért még a kollégái sem. Unatkoztam szóval, mint mindig kibámultam a mellettünk elballagó emberekre, akik Starbucks poharakat szorongattak vagy éppen az Instagramra posztoltak egy általuk jónak gondolt szelfit egy arcot karmolóan klisés szöveggel együtt mintha bárkit is érdekelne a nyomorult kis életük és az irreleváns, ostoba véleményeik. Oké, oké. A nagyanyjukat talán érdekli, bár emlékszem, amikor egyszer a nagyimnak meséltem arról, hogy megmentettem egy cicát azt mondta, hogy fogjam be, mert éppen a szexi szörfösöket nézi. De a nagyi mindig ilyen volt, egyszer elcserélt egy tucat tojásért és mondta, hogy kicsivel később szökjem vissza. Mindig azt mondta, hogy az életre tanít egy életre, amiben eladod a családtagjaidat és megeszed a szomszéd kutyáját, mert mindig a pázsitodra hány. Nem csoda, hogy anya nem engedi, hogy hot-dogot együnk nála.
-… oké szóval ma Hawaii kormányzójának a fiát fogjuk operálni szóval, készítsd elő a műtőt tizenegy órára. Oké talán hathatunk egy kicsit a kormányzóra, hogy emelje a béreinket, mármint eléggé izgulós vagyok. Na, mennem kell.
- Szóval akkor beszélsz majd a matektanárommal?
- Nem hiszem, nincs kedvem és időm se.
- Akkor mit csináljak? Nem fogják csak úgy elengedni a büntetést.
- Ezen változtatna valamit, ha én beszélnék velük? Valószínűleg így is úgy is megbüntetnek.
- Igen, de elmondhatnád nekik, hogy azért voltam fáradt, mert neked kellett segítenem.
- Erről már beszéltünk, és jól tudod, hogy nem sülne el jól a dolog. Téma lezárva. Kibírsz egy délutáni bennmaradást.

Ekkor érkeztünk meg a suli elő, szóval a legjobb megsértett és lázadó tini képet magamra öltve kivágtam a kocsi ajtaját, kiverekedtem magam az öv alól majd kirontottam a kocsival és megpróbáltam becsapni az ajtót miközben dühösen hunyorítottam anyára, de a pulcsim cipzárja beakadt a kilincsbe és elszakította. Anya röhögött én meg még dühösebben elviharzottam az suli kapuja felé a pulcsim meg szakadtan lógott rajtam. A legközelebbi kukánál le is rántottam magamról és egy labdaként belevágtam a félig megevett szendvicsek és rohadt almák közé. Te jó ég mennyit pazarolnak ezek az elkényeztetett barmok. Belöktem a suli kétszárnyas ajtaját, mint ahogy a hollywoodi filmekben szokták a menő csajok, amikor éppen mennek bosszút állni valakin és mindenki szájtátva bámulja, hogy milyen magabiztosak és szexik. Hát igen én is így nézhettem ki a magabiztosság meg a szexiség nélkül, meg a temérdek imádó nélkül, aztán eszembe jutott, hogy még mindig utálom anyát szóval próbáltam megtartani, legalább amíg be nem érek a mosdóba. Nem tudom, miért a mosdóba menekülnek az emberek a filmekben, és hogy én miért a filmek szerint vitelezem ki az oktatási életem, de igazából pisilnem is kellett szóval a mosdó tökéletes helynek a bizonyult testi és lelki szükségleteim csillapítására. Szóval berontottam a mosdóba, kicsit sajnálom, hogy az ajtók látják kárát az emberek dühének, szerencsére senki nem volt bent és elkezdtem szidni anyát, a sulit, az életet és mindenkit, aki eszembe jutott, aztán pisiltem, megmostam a kezem és bementem az első órára.

2016. január 1., péntek

A Reflektorfény Ösvényén

VANDA SZEMSZÖGE:2012.09.05.






Vickel az egész nyarat Törökországban töltöttük, ami nem tetszett neki, ezért végig csak olvasott és kerülte a társaságomat, ami nagyon rosszul esett.
Ez a helyzet megmaradt miután visszatértünk San Franciscoba és tovább romlott, amikor megérkezett CHANEL a lány, aki tönkrevágta az egész sulit.
Egy nagyszájú kis New Yorkból szakasztott liba volt, se több se kevesebb, de mindenki annyira, de annyira imádta amint megjelent, holott jóval alsóbbrendű volt, mint én és nem volt semmi glamour benne és semmi önállóságot nem mutatott. A leggázabb az volt, ahogy Vickel viselkedett, mintha Ő lenne maga a megtestesült jóság akinek a közelében egy fiú sem lehet!Túlontúl tökéletesnek akart látszani, ami irritáló volt. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. Zavart, hogy bárhogyan is igyekeztem egyben tartani a kapcsolatomat Vickel, Ő nem is reagált semmire, annyira tudott fájni, amikor nem vett figyelembe. Sose vette észre, hogy szeretem, és most már sosem fogja. Igaza van rossz ember vagyok, de sehogy nem tudok érvényesülni. Nem vagyok különösen szép, vagy jó személyiség. Tehetségem van, de az sem egyedülálló, mint mondjuk Vicé. Bármi is történik mindig Én vagyok az utolsó aki megtudja, aki értesül róla. És sosem az egyenes úton. Mindig a legmegalázóbb, legocsmányabb és leglenézőbb módon… A legutolsó pillanatban.










CHRIS SZEMSZÖGE:2012.09.10.





A nevem Christopher Perth és Chicagoban születtem, utána Anya munkája miatt landoltunk San Franciscoban. Apu elhagyta Anyumat, amikor öt voltam, azóta a mostohaapámmal élünk, Dannel, Anya pedig várandós a kishúgommal. Tehát a család nagyon boldog, ahogy én is. Alig várom a kis nyafit, király lesz bátyónak lenni. Király lesz neki zenélni és látni ahogy felnő.
A rövid kis ismertetőszöveg után lássuk azt a bizonyos medvét…
Velem nem sok dolog történt a suli kezdete óta, sok projekt és zene, meg persze tánc. A legfontosabb az, hogy felfedeztem magamnak a mixerprogramokat, ezért nagyon sok remixet gyártottam mostanában. Új sportot vettem fel idén, a capoeirat, mostanában elkezdtem kíváncsi lenni az Afrikai kultúrára, hisz Apu ágán zimbabwei vagyok.
Aztán ott volt Dan elszánt igyekezete, hogy éreztesse nem akarja, hogy kirekesztve érezzem magamat. Ez a dolog főképp azóta jellemző, amióta Anyu terhes.










-Chris, gyere kicsit- hívott oda-


-Mizu fater?- kérdeztem-

-Tudod, lesz egy esküvő, amit szervezek és zenélhetnél esetleg- javasolta-

-Köszönöm! Király lenne!- mosolyogtam hálásan- 

-Örülök, hogy tetszik a dolog- bólintott kedvesen-

-Jó, hogy gondoltál ránk!- lelkesedtem-

-Minden oké öcsi?- kérdezte-

-Naná, a suliban megy a szekér. Imádom az egészet, de ez nem új… Tudod,mióta velünk vagy- meséltem röviden-

-Örülök, hogy boldoggá tesz amit csinálsz. Csak akartam, hogy tudd, nem akarlak kitúrni Anyukád mellől és nem fogsz kevesebb figyelmet a kicsi miatt- mondta atyaiasan-

-Nyugi, nem lesz gáz, hogy itt a kicsi, alig várom. Bírlak, nem hiszem, hogy kitúrtál. Örülök, hogy Anyu boldog- nyugtattam-

-Klassz srác vagy! Örülök, hogy így kezeled!- mondta és zavarba jött-

-Nincs miért aggódni. Zsír lesz minden- vigyorogtam-

-Rendben mennem kell, van még néhány dolog amit el kell rendezni egy iskolai bállal. Szia- állt fel és elköszönt-Szia,jó munkát- köszöntem el-








Aztán, persze kicsit furán éreztem magamat, de jó volt egy apafigura, aki törődik velem.
Igen, talán kicsit jobban össze kellett volna szednem a gondolataimat, mielőtt neki fogok írni, bocsi Chanel.











Kedves Naplóm!2012.09.15.







Reggel pakoltam a szekrényemben, amikor Anyu bejött és elkezdett számomra ismeretlen okokból hisztizni, már milliószor hallottam a hegyi beszédeit, arról hogy Apu miattam halt meg, és miattam nem lehet többé teljes a család. Teljesen elvette az életkedvemet és felidegesített, pedig már nem voltam olyan rosszul, amikor felkeltem.(mondjuk még mindig nem volt több életkedvem a nullánál, de legalább kicsit, egy hajszálnyival jobban voltam)
Amikor dühös voltam mindig teljesen vörös lett az arcom, az volt a pont ahol a normális ember, aki ismert abbahagyta, amit csinált, de nem Anya…FOLYTATTA a teljesen értelmetlen és felesleges vitát gyakorlatilag a semmiről..…Ez a szokásos menet amióta Apu nincs velünk többé. A vitája után bementem a fürdőbe és elvettem Nico egyik borotvapengéjét, mert tudtam, hogy meg fogok őrülni ha nem vágom magam.
Reggel azután hogy elhagytam a házat, sikerült kicsit lenyugodnom a vita után… de Apu miatt majd elsírtam magamat, hirtelen minden hiányzott, eddig is legszívesebben felvágtam volna az ereimet, de most, hogy megint eszembe jutott Apa és az amit a halála után átéltünk, csak megőrjített.
Az első óra történelem volt „csodálatos módon" Vic is a tárgy egyik tanulója volt.
Éppen az első világháború volt a téma, vagyis az az előtti időszak… Meg mertem volna esküdni, hogy ha még egyszer felmerül Otto Von Bismarck felakasztom magamat! A tanárunk konkrétan piedesztálra állította a stratégia nagymesterének címkézve Bismarckot… Az óra közepén Melody vállára hajtottam a fejem és úgy figyeltem tovább, persze utána nem telt el sok idő, amíg Melody a fejemre tette a fejét és így ültünk vagy tíz percig... Ébrenlétre sarkallva a másikat, kicsit azért, mert BISMARCK, kicsit azért, mert még hosszú nap állt előttünk.
Vic ezen az órán egyedül ült, az első padban, a tanár minden kérdésére válaszolni tudott, és ez ráébresztett, hogy okos srác, de attól még sznobnak éreztem.
Aztán eltelt az órából fél óra… muszáj volt felállnom, kimennem… egyedül lennem. Azt mondtam kicsit megszédültem és jót tenne egy séta. A tanár kiengedett, Nico kicsit erősködött, hogy velem jön, de megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjon. Kimentem, de egyáltalán nem egy kis séta kellett. Egyedüllét kellett, hogy sírhassak, és csendben utálhassam magam. Sietve mentem a mosdóig, a legtávolabbi fülkébe húzódtam be és elkezdtem sírni. Három éve először nem csak egy két szipogásban és pár hízott könnycseppben merült ki a sírás… szinte zokogtam. Otthon nem tudok sírni, Anyám gyakorlatilag megtiltotta a gyászt is… most a három év egyben zúdult ki a szemeimből, nagy sós könnycseppek formájában amik úgy folytak, hogy a Potomac is megirigyelné.
Aztán elővettem a borotvapengét, és végighúztam a combomon. Ahol végighúztam elkezdett kiserkenni a vér. Jó pár vágást ejtettem a combomon. Aztán elértem a nadrág takarásának a határát, tehát áttértem a másik combomra. A vágásoktól a combom vörös lett, a vér nyomán, amit letisztítottam, mivel nem akarok véres lenni, és nem akarom, hogy Nico megtudja.
Egy éve vágom magam, először a karomon, aztán miután Nicolas sírva könyörgött, hogy hagyjam abba, a combomon, mert a combomon nem láthatja.
Mert nem tudom abbahagyni. Nem tudom miért, de muszáj… nem megölni akarom magam, bár kicsit azt is, de ez csak jó formája az utálatom kitöltésének, amikor elkap ez az érzés meg kell vágnom magamat, és ezen sajnos a gyógyszerek nem segítenek… és ezzel az a baj, hogy nem az a motivációm, hogy meghaljak, hanem hogy fájjon, hogy kifejezzem a magam iránt táplált gyűlöletemet. A másik pedig az, hogy igazán nem fáj, egy csípős érzés, de nem fáj eléggé ahhoz, hogy abbahagyná az ember.
Nico azóta nem akar soha egyedül hagyni, hogy eszméletlenül talált a fürdőkádban, másfél éve, ezért az öngyilkos hajlamom átcsapott öncsonkításba, mint ahogy fentebb leírtam. Nem bírtam tovább, Anyám folyamatos „A Te hibád, hogy Apád meghalt! Remélem boldog vagy vele!” és azt hogy nem sírhattam, nem lehettem szomorú. Csak meg akartam halni. Tehát aggódott értem, és tudtam, hogy végső soron neki fáj jobban. Hiszen végignézte ahogy a nővére teljesen leépül. De amikor így érzek, nem tudok másra gondolni, nem tudom jobban érezni magam ha Nicoöra gondolok az kicsit segít, de nem lendít át addig hogy tényleg jobban legyek.
A szünet kezdetére összekapartam magam emberi lénnyé és kimentem a büféhez, persze a szemem még vörös volt és pár könnycsepp is ott lappangott még, de rá lehetett fogni, hogy belekönyököltem az ajtófélfába. A többiek nem sokkal ezután jöttek ki, a szokásos minden oké? Jól vagy? Kérdések, aztán nyugalom és rendes beszélgetés a barátok között.
A szünetekben beszélgettünk a többiekkel és kiderült, hogy Melody munkahelyén pincért és pincérnőt keresnek, ami kapóra jött nekem és Niconak, de persze a munka intézése előtt ott voltak a kedvenc óráim Mrs.Ferroval amiket alig vártam amióta bekerültem a suliba. Négy körül ért véget az utolsó óránk,úgy negyed óra alatt elértünk a  

Neon Café  


nevű helyre, ahol a főnök Wilfred Cediz,a tulajdonos,fogadott minket roppant kedvesen és megengedte, hogy még ezen a délutánon munkába is álljunk. A hely királyul volt berendezve és megtervezve, a fal fehér volt és piros, neonkék, neonzöld, neonrózsaszín és sárga meg narancssárga, illetve erős lila hangjegyek és hangszerábrák díszítették (lenyúlták a dizájnomat!!) illetve neonfényekből is ilyesmi ábrák voltak formázva. A négy, hat és tíz személyes fehér asztalok nem sorokba rendezve voltak, hanem szétszórva, rajtuk fehér alapon neonpacni mintás szalvéták a fehér szalvétatartókban, hasonló design az étel és itallappal. A bár másik végén volt egy ajtó, ami a személyzeti részlegbe nyílt, az ajtó mellett pedig ott volt a hosszú pult, rajta a chipses és mogyoróstál, ahol kiadták a rendeléseket. A hely alapvetően pezsgő és színes volt. Az ételek illata nem szivárgott ki a konyhából, csak éppen érezhetően, ami meghozta az ember étvágyát és különben is kellemes volt, ez az éppen érezhető jó illat.
A zene állandóan szólt, akárki is keverte jól csinálta, mert mindig jó zene ment.
Mivel a munka miatt később értünk haza a munka miatt Anyu ezerszer hívott mindkettőnket Nicoval,de aztán megenyhült mikor elmondtuk, hogy dolgozunk. Természetesen nagyon nem tetszett neki, hogy zenés helyen dolgozunk, de ezen a ponton ez nem izgatott… Vagyis ha nagyon pontos akarok lenni semmi sem izgatott, az alváson kívül.