A Reflektorfény Ösvényén

VANDA SZEMSZÖGE:2012.09.05.

Vickel az egész nyarat Törökországban töltöttük, ami nem tetszett neki, ezért végig csak olvasott és kerülte a társaságomat, ami nagyon rosszul esett.

Ez a helyzet megmaradt miután visszatértünk San Franciscoba és tovább romlott, amikor megérkezett CHANEL a lány, aki tönkrevágta az egész sulit.

Egy nagyszájú kis New Yorkból szakasztott liba volt, se több se kevesebb, de mindenki annyira, de annyira imádta amint megjelent, holott jóval alsóbbrendű volt, mint én és nem volt semmi glamour benne és semmi önállóságot nem mutatott. A leggázabb az volt, ahogy Vickel viselkedett, mintha Ő lenne maga a megtestesült jóság akinek a közelében egy fiú sem lehet!Túlontúl tökéletesnek akart látszani, ami irritáló volt. Nem bírtam elviselni a jelenlétét. Zavart, hogy bárhogyan is igyekeztem egyben tartani a kapcsolatomat Vickel, Ő nem is reagált semmire, annyira tudott fájni, amikor nem vett figyelembe. Sose vette észre, hogy szeretem, és most már sosem fogja. Igaza van rossz ember vagyok, de sehogy nem tudok érvényesülni. Nem vagyok különösen szép, vagy jó személyiség. Tehetségem van, de az sem egyedülálló, mint mondjuk Vicé. Bármi is történik mindig Én vagyok az utolsó aki megtudja, aki értesül róla. És sosem az egyenes úton. Mindig a legmegalázóbb, legocsmányabb és leglenézőbb módon… A legutolsó pillanatban.

CHRIS SZEMSZÖGE:2012.09.10.

A nevem Christopher Perth és Chicagoban születtem, utána Anya munkája miatt landoltunk San Franciscoban. Apu elhagyta Anyumat, amikor öt voltam, azóta a mostohaapámmal élünk, Dannel, Anya pedig várandós a kishúgommal. Tehát a család nagyon boldog, ahogy én is. Alig várom a kis nyafit, király lesz bátyónak lenni. Király lesz neki zenélni és látni ahogy felnő.

A rövid kis ismertetőszöveg után lássuk azt a bizonyos medvét…

Velem nem sok dolog történt a suli kezdete óta, sok projekt és zene, meg persze tánc. A legfontosabb az, hogy felfedeztem magamnak a mixerprogramokat, ezért nagyon sok remixet gyártottam mostanában. Új sportot vettem fel idén, a capoeirat, mostanában elkezdtem kíváncsi lenni az Afrikai kultúrára, hisz Apu ágán zimbabwei vagyok.

Aztán ott volt Dan elszánt igyekezete, hogy éreztesse nem akarja, hogy kirekesztve érezzem magamat. Ez a dolog főképp azóta jellemző, amióta Anyu terhes.

-Chris, gyere kicsit- hívott oda-


-Mizu fater?- kérdeztem-

-Tudod, lesz egy esküvő, amit szervezek és zenélhetnél esetleg- javasolta-

-Köszönöm! Király lenne!- mosolyogtam hálásan- 

-Örülök, hogy tetszik a dolog- bólintott kedvesen-

-Jó, hogy gondoltál ránk!- lelkesedtem-

-Minden oké öcsi?- kérdezte-

-Naná, a suliban megy a szekér. Imádom az egészet, de ez nem új… Tudod,mióta velünk vagy- meséltem röviden-

-Örülök, hogy boldoggá tesz amit csinálsz. Csak akartam, hogy tudd, nem akarlak kitúrni Anyukád mellől és nem fogsz kevesebb figyelmet a kicsi miatt- mondta atyaiasan-

-Nyugi, nem lesz gáz, hogy itt a kicsi, alig várom. Bírlak, nem hiszem, hogy kitúrtál. Örülök, hogy Anyu boldog- nyugtattam-

-Klassz srác vagy! Örülök, hogy így kezeled!- mondta és zavarba jött-

-Nincs miért aggódni. Zsír lesz minden- vigyorogtam-

-Rendben mennem kell, van még néhány dolog amit el kell rendezni egy iskolai bállal. Szia- állt fel és elköszönt-Szia,jó munkát- köszöntem el-

Aztán, persze kicsit furán éreztem magamat, de jó volt egy apafigura, aki törődik velem.

Igen, talán kicsit jobban össze kellett volna szednem a gondolataimat, mielőtt neki fogok írni, bocsi Chanel.

Kedves Naplóm!2012.09.15.

Reggel pakoltam a szekrényemben, amikor Anyu bejött és elkezdett számomra ismeretlen okokból hisztizni, már milliószor hallottam a hegyi beszédeit, arról hogy Apu miattam halt meg, és miattam nem lehet többé teljes a család. Teljesen elvette az életkedvemet és felidegesített, pedig már nem voltam olyan rosszul, amikor felkeltem.(mondjuk még mindig nem volt több életkedvem a nullánál, de legalább kicsit, egy hajszálnyival jobban voltam)

Amikor dühös voltam mindig teljesen vörös lett az arcom, az volt a pont ahol a normális ember, aki ismert abbahagyta, amit csinált, de nem Anya…FOLYTATTA a teljesen értelmetlen és felesleges vitát gyakorlatilag a semmiről..…Ez a szokásos menet amióta Apu nincs velünk többé. A vitája után bementem a fürdőbe és elvettem Nico egyik borotvapengéjét, mert tudtam, hogy meg fogok őrülni ha nem vágom magam.

Reggel azután hogy elhagytam a házat, sikerült kicsit lenyugodnom a vita után… de Apu miatt majd elsírtam magamat, hirtelen minden hiányzott, eddig is legszívesebben felvágtam volna az ereimet, de most, hogy megint eszembe jutott Apa és az amit a halála után átéltünk, csak megőrjített.

Az első óra történelem volt „csodálatos módon" Vic is a tárgy egyik tanulója volt.

Éppen az első világháború volt a téma, vagyis az az előtti időszak… Meg mertem volna esküdni, hogy ha még egyszer felmerül Otto Von Bismarck felakasztom magamat! A tanárunk konkrétan piedesztálra állította a stratégia nagymesterének címkézve Bismarckot… Az óra közepén Melody vállára hajtottam a fejem és úgy figyeltem tovább, persze utána nem telt el sok idő, amíg Melody a fejemre tette a fejét és így ültünk vagy tíz percig... Ébrenlétre sarkallva a másikat, kicsit azért, mert BISMARCK, kicsit azért, mert még hosszú nap állt előttünk.

Vic ezen az órán egyedül ült, az első padban, a tanár minden kérdésére válaszolni tudott, és ez ráébresztett, hogy okos srác, de attól még sznobnak éreztem.

Aztán eltelt az órából fél óra… muszáj volt felállnom, kimennem… egyedül lennem. Azt mondtam kicsit megszédültem és jót tenne egy séta. A tanár kiengedett, Nico kicsit erősködött, hogy velem jön, de megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjon. Kimentem, de egyáltalán nem egy kis séta kellett. Egyedüllét kellett, hogy sírhassak, és csendben utálhassam magam. Sietve mentem a mosdóig, a legtávolabbi fülkébe húzódtam be és elkezdtem sírni. Három éve először nem csak egy két szipogásban és pár hízott könnycseppben merült ki a sírás… szinte zokogtam. Otthon nem tudok sírni, Anyám gyakorlatilag megtiltotta a gyászt is… most a három év egyben zúdult ki a szemeimből, nagy sós könnycseppek formájában amik úgy folytak, hogy a Potomac is megirigyelné.

Aztán elővettem a borotvapengét, és végighúztam a combomon. Ahol végighúztam elkezdett kiserkenni a vér. Jó pár vágást ejtettem a combomon. Aztán elértem a nadrág takarásának a határát, tehát áttértem a másik combomra. A vágásoktól a combom vörös lett, a vér nyomán, amit letisztítottam, mivel nem akarok véres lenni, és nem akarom, hogy Nico megtudja.

Egy éve vágom magam, először a karomon, aztán miután Nicolas sírva könyörgött, hogy hagyjam abba, a combomon, mert a combomon nem láthatja.

Mert nem tudom abbahagyni. Nem tudom miért, de muszáj… nem megölni akarom magam, bár kicsit azt is, de ez csak jó formája az utálatom kitöltésének, amikor elkap ez az érzés meg kell vágnom magamat, és ezen sajnos a gyógyszerek nem segítenek… és ezzel az a baj, hogy nem az a motivációm, hogy meghaljak, hanem hogy fájjon, hogy kifejezzem a magam iránt táplált gyűlöletemet. A másik pedig az, hogy igazán nem fáj, egy csípős érzés, de nem fáj eléggé ahhoz, hogy abbahagyná az ember.

Nico azóta nem akar soha egyedül hagyni, hogy eszméletlenül talált a fürdőkádban, másfél éve, ezért az öngyilkos hajlamom átcsapott öncsonkításba, mint ahogy fentebb leírtam. Nem bírtam tovább, Anyám folyamatos „A Te hibád, hogy Apád meghalt! Remélem boldog vagy vele!” és azt hogy nem sírhattam, nem lehettem szomorú. Csak meg akartam halni. Tehát aggódott értem, és tudtam, hogy végső soron neki fáj jobban. Hiszen végignézte ahogy a nővére teljesen leépül. De amikor így érzek, nem tudok másra gondolni, nem tudom jobban érezni magam ha Nicoöra gondolok az kicsit segít, de nem lendít át addig hogy tényleg jobban legyek.

A szünet kezdetére összekapartam magam emberi lénnyé és kimentem a büféhez, persze a szemem még vörös volt és pár könnycsepp is ott lappangott még, de rá lehetett fogni, hogy belekönyököltem az ajtófélfába. A többiek nem sokkal ezután jöttek ki, a szokásos minden oké? Jól vagy? Kérdések, aztán nyugalom és rendes beszélgetés a barátok között.

A szünetekben beszélgettünk a többiekkel és kiderült, hogy Melody munkahelyén pincért és pincérnőt keresnek, ami kapóra jött nekem és Niconak, de persze a munka intézése előtt ott voltak a kedvenc óráim Mrs.Ferroval amiket alig vártam amióta bekerültem a suliba. Négy körül ért véget az utolsó óránk,úgy negyed óra alatt elértünk a  

Neon Café  

nevű helyre, ahol a főnök Wilfred Cediz,a tulajdonos,fogadott minket roppant kedvesen és megengedte, hogy még ezen a délutánon munkába is álljunk. A hely királyul volt berendezve és megtervezve, a fal fehér volt és piros, neonkék, neonzöld, neonrózsaszín és sárga meg narancssárga, illetve erős lila hangjegyek és hangszerábrák díszítették (lenyúlták a dizájnomat!!) illetve neonfényekből is ilyesmi ábrák voltak formázva. A négy, hat és tíz személyes fehér asztalok nem sorokba rendezve voltak, hanem szétszórva, rajtuk fehér alapon neonpacni mintás szalvéták a fehér szalvétatartókban, hasonló design az étel és itallappal. A bár másik végén volt egy ajtó, ami a személyzeti részlegbe nyílt, az ajtó mellett pedig ott volt a hosszú pult, rajta a chipses és mogyoróstál, ahol kiadták a rendeléseket. A hely alapvetően pezsgő és színes volt. Az ételek illata nem szivárgott ki a konyhából, csak éppen érezhetően, ami meghozta az ember étvágyát és különben is kellemes volt, ez az éppen érezhető jó illat.

A zene állandóan szólt, akárki is keverte jól csinálta, mert mindig jó zene ment.

Mivel a munka miatt később értünk haza a munka miatt Anyu ezerszer hívott mindkettőnket Nicoval,de aztán megenyhült mikor elmondtuk, hogy dolgozunk. Természetesen nagyon nem tetszett neki, hogy zenés helyen dolgozunk, de ezen a ponton ez nem izgatott… Vagyis ha nagyon pontos akarok lenni semmi sem izgatott, az alváson kívül.