Egy könyv

3.fejezetem 

Kész vagyok! Végre! Vége a pokoli kínoknak. VÉGE. Talán kicsit túlreagálom az egészet, de lusta vagyok, így megengedhetem magamnak. Ez a lusta emberek privilégiuma, túlreagálhatjuk ha bármilyen fizikai vagy mentális feladatot sikerül elvégeznünk. Most pedig jöhet a mennyei élvezetek Netflix-e és Oreója, ja és fagyim is van, ne felejtsük el szegényt, ő is fontos. Sok nő és férfi csak is a fagyi gyógyító hatásai miatt éli túl egy szakítás borzalmait...majd elhíznak, de boldogan.

Nem mintha én valaha megtapasztaltam volna egy szakítást vagy szerelemet ha már itt tartunk. Azt hiszem a legközelebb akkor kerülök ezekhez az érzelmekhez, amikor találok a hűtőben egy egész szelet brownie-t majd miután megeszem, elfogy. Borzalmas kínok, gondolom már te is tapasztaltad ezt. Fogadok, hogy egy szakítás ennek a nyomába sem ér, tuti nem.

Azt mondjuk be kell vallanom, de csak neked és ne mondd el senkinek, hogy van egy srác a suliban, aki...nem tetszik mert csúnya...és hülye...és idegesítő...és egy barom. Igazából utálom. Viszont van egy másik srác is, aki cuki, kedves, okos-persze nálam nem, kinek kell egy barát aki okosabb nála?-vicces és irtó jóképű. Kíváncsi vagy hogy néz ki? Gondolom ja. Akkor képzeld el a világ legdögösebb pasiját, aki valaha létezett ezen a bolygón. Na jó, csak vicceltem, az a pasi Adam Levine és valljuk be  ha ő mondaná bármelyik nőnek vagy csajnak vagy meleg pasinak... basszus még a heteró pasiknak is, hogy járjunk, mindenki dobná a jelenlegi partnerét csak, hogy vele lehessen.Figyelj, mindene megvan, cuki, gazdag, menő zenész, rohadt jó pasi, naná, hogy dobnám a pasimat érte. Mivel viszont reálisan gondolkodom, ezért beérem John-nal (tudom a neve az egyik dolog ami miatt latolgatom, hogy járjak e vele). Természetesen amíg Adam értem nem jön. Mert, eljön, nyilván.

Addig is amíg ez megtörténik, kellene pár ötlet, hogy hódítsam meg John-t, na jó ha összejövünk majd kényszerítem, hogy válasszon valami menőbb nevet, mert, gondolom egyetértünk abban, hogy a John iszonyú gagyi. Bocsi az összes John-nak az egész világon, biztos vagyok benne, hogy királyok vagytok...csak a szüleitek utálnak titeket. Tényleg. Ki nevezi el a kölykét John-nak? KI? Mondjuk az hugomat is John-nak hívják, innen tudom, hogy én vagyok a kedvenc. Képzelj el ide egy kacsintós smiley-t.

Szóval van bármi használható taktikád, amit bevethetnék, hogy elnyerjem John (brrr) szívét? Biztos vagyok benne, hogy neked is volt...van...lesz ilyen sztorid. De nem akarom lelőni a poént, ha még nem volt, egyébként mégis, mert igazán szar. Főleg ha a hülyegyerek még azt sem veszi észre, hogy érdekel, pedig ennél egyértelműbb jeleket csak akkor adhatnék ha felírnék egy nyálas, undi, gagyi vallomást egy ósdi táblára vagy ami még jobb az égre egy repülővel, tudod mint, ahogy a gazdag, pénzes idióták csinálják azokban a "szeretlek-de-elhagylak-mert-valami-eszméletlen-jótékonyat-kell-csinálnom-majd-visszajövök-és-a-méregdrága-repülő-amit-vettem-elmondja-hogy-szeretlek". Hahhhh, de szeretnék egy repülőt. Uhhh, de térjünk vissza az eredeti témához. Hogy csábítsam el John-t? Bármi ötlet? Akármi? Na mindegy majd valahogy megoldom, végül is okos, kedves, szép csaj vagyok, ki ne akarna engem? Igazából király vagyok. Boldog lehet az a pasi akit majd elveszek, rohadt szerencsés vagy John, hogy egyáltalán észrevettelek. Ha legális lenne megkérném a kezemet, igent mondanék ( csak ha gyémántgyűrűt vennék magamnak) és boldogan élnék magammal, amíg meg nem halok. Miért is nem engedélyezik, biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebb lenne a válás és a házastársi gyilkosság.

Na, tehát, Johnról beszéltünk...beszéltem neked. Érdekel hogy ismertem meg? Hmmm? Ha nem akkor is el fogom mesélni, max majd átugrod ezt a részt. Ne merd! Nem akarod átugrani. Nem túl jó a memóriám,de ezt megpróbálom felidézni a lehető legpontosabban.

Ha jól emlékszem egy iskolai napon történt. Bementem az iskolába és akkor láttam meg. Ott volt ő, ahogy rugdosta az italautomatát mert beragadt a Fantája és ordítozott, amíg el nem rángatták az igazgatóiba mert az iskola tulajdonát rongálta. Hát nem romantikus?!

Ja majdnem elfelejtettem leírni, hogy hogy is néz ki az én kis Adoniszem, pedig mi más is lehetne fontosabb? Ész, kedvesség, pfhh, dehogy. Minek? Szóval Johnnak imádnivaló, hollófekete, húzott szemei vannak-mivel japán származású. Vékony széles ajkai vannak, amelyek szürreálisan közel helyezkednek el egy lámpaoszloppal való intim találkozás okából enyhén ferde, pisze orrához. Nem mindig az első csók a legjobb, bár a lámpaoszlop igen jól választott. Kihívás elfogadva lámpaoszlop, lássuk ki nyer. Miről is beszéltem? Ohh arról, hogy milyen vizuális tapasztalataim vannak Johnról. Bár semmi érzékem a hajszínek megállapításához, asszem a haja leginkább Kim Kardashian hajához hasonlítható, amit mindennap apró kis tüskékbe formáz. Sovány orcáin tökéletesen kivehetőek magas és kiugró arccsontjai. A fejének olyan alakja van mint egy Kinder tojásnak. Jaj de éhes vagyok. Koncentráljunk! Olyan 174 cm magas lehet és bár nem egy izomagy szép karizmai vannak. Még valami, amit tudni szeretnél? Nem? Akkor lépjünk is tovább, a többit képzeld el magadnak. Majd holnap kitalálom mit is kéne tennem, hogy elnyerjem a figyelmét, most túl fáradt vagyok hozzá.

Úristen már 11 óra!!! Mit is csináltam eddig? Mindegy, megyek lefeküdni, egy szépség titkos fegyvere a szépítő alvás. Jó éjt, holnap még beszélünk...beszélek.

A reflektorfény ösvényén

Kedves Naplóm! 2012.08.26.

Hajnalban megérkeztünk az egyszerű, négyszintes szürke betonalapú társasházhoz az Ames Streetre, a hosszú keskeny utcára a szürke kátyúktól és úthibáktól szaggatott aszfaltra kilépve, a bőröndökkel egy ködösebb hűvös éjszakán, a szél is belekapott a hajamba és kegyetlenül hidegnek hatott…Ez a kép jellemezte azt ami bennem zajlott le: tépelődés, lehangoltság, összezavarodottság, zártság, és feldúltság és az, hogy nem akarok megint belekezdeni ebbe, emberekkel lenni, mert frusztrál...Aztán végtelen dac, mert elegem volt abból, hogy anyám megpróbálja irányítani az érzelmeimet. Még én magam sem tudom őket irányítani, sem kifejezni, sem elfogadni...De talán mindenkinek jobb is így.

Körbenézve és megállapodva a testvérem épp ásító arcán és anyám monoton és kitágult pupillájú szigorú acélszürke széles és kicsi szemén és felnézve az épületre minden elvesztette az értelmét számomra. Csalódott voltam, mert sosem vagyok képes semmit elérni és éreztem, hogy ez rányomja a bélyegét a létezésemre, és arra is ahogy a városhoz álltam ebben a pillanatban: ÚJABB KUDARC ÉS BUKÁS, JUHÉÉ!

Aztán rám tört a felismerés, hogy annyira letaglózott és olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam még ülni is, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy utaztunk, ez csak az ami vagyok...Tehát Nicolas cibált fel valahogy a szűk lépcsőn egy a második emeleten lévő kopott fehér ajtóig ami a 20-as számot viselte. Benyitottunk az ajtón és a mögötte levő első helyiség egy csontszínű étkező volt amit balról egy konyhapult választott el az átlagos, kicsit használtas konyhától. Az étkező csupán egy asztal volt amit a konyha és nappali közé tettünk, mivel csak oda fért el. A konyhával ellentétes oldalon három szoba volt míg a bejárattal szemben egy fürdőszoba. Letettük a bőröndöket és felcipeltük a bútorokat a keskeny lépcsőházban(Ami egyébként kínszenvedés volt) Bepakoltuk a bútorokat,de nem rendeztük el őket, mivel még festeni kellett…Tehát minden bútor ott hevert az étkezőben, nagy összevisszaságban, és ezt a képet is félelmetesen igaznak éreztem az elmémre. Hajnali öt körül végre elmentünk aludni. Nagyon furcsa volt az új szoba, egyrészt az új hely miatt másrészt amiatt mert Nicolas nem volt a szobában(Mivel eddig nem volt külön szobánk…mivel nem volt olyan három szobás lakás amit finanszírozni tudtunk volna) de a fáradtság miatt azonnal elnyomott az álom.

Majdnem délután ötkor keltem fel. Nicolas reggel elment festékért, és elkezdte kifesteni a lakást, amire persze ráment az egész napja, mert én nem nagyon bírtam nagy erőbedobással dolgozni, sőt inkább sehogy, Nico oda-vissza pakolt engem a takarómmal, hogy ne keljek fel, de dolgozhasson. Hat után elkezdtem a szobámon dolgozni, lila lett és a fekete és fehér festékkel hangjegyeket festettem a falra, Nicolas szobája azúr kék lett, Anya szobája fehér lett fekete körökkel, Nico pedig kidekorálta az étkezőt/nappalit is, fehér és fekete sávokat festett az elefántcsont alapra.

Míg festettem azon gondolkodtam, hogy mire számítsak Friscotól, mennyire akarjam beleásni magamat? Vagy itt is csak vagyunk, hogy menjünk tovább? És eszembe jutott az, hogy ha mindenáron tagadni akarom akkor is felelős vagyok Apu haláláért bizonyos fokig, mert én ragaszkodtam az úthoz, és talán ez volt a legrosszabb érzés amivel szembe kellett néznem nagyon gyakran. Ahogy azért is, hogy a bátyám nem gyászolhatott rendesen, miután az Apja elhunyt, hisz engem támogatott, de én sajnos nem támogattam úgy őt ahogy megérdemelte volna míg ő mindent megpróbált, hogy nekem jobb legyen. Nagyon nem bírtam odafigyelni, a festés sem lett a legjobb, de na, úgyse maradunk...Minek törni magam? Úgyis mindent elrontok, mert nem tudok figyelni rendesen.

Másnap délutánra megnyugodtam, de még mindig pocsékul éreztem magamat, úgy éreztem nincs jövőm és csak arra jó ez az egész, hogy meghaljak itt...De legalább annyi jó történt, hogy estére megszáradt a festés így szobákba végre bekerültek a bútorok is, tehát lassan kezdett élhetően kinézni a hely utána Nicoval sétáltunk egyet a környéken, mert úgy éreztük meg kell beszélnünk a dolgainkat. Bár, be kell lássam, hogy azon kívül, hogy elrontottam Nico jókedvét nem nagyon voltam jó semmire.

Kedves Naplóm! 2012.08.29.

Most, hogy nem foglalt le minket a költözködés jelentkezhettünk Nicoval a művészképzőbe.

Az épület már kívülről is nagyon szép volt, nagy üvegablakokkal és fehér külső fallal, elég egyszerű építészeti megoldással négy szárnyra volt osztva ami kívülről is látszott. Ez egyik szárny a tanári szobák és irodák helye volt, míg a másik a diákok szekrényének adott helyet, a harmadik a tantermeknek a negyedik a sportnak.

Nagy, széles bejárata volt, amin belépve egy galéria tárult fel ahol a büfé, egy rakat asztal és pad, illetve a „Hírességek Csarnoka” is volt a leghíresebb diákokkal köztük Apuval is és sok más elég ismert névvel. Apu képe még egy rúgást adott az amúgy is irritált és levert hangulatomhoz. 

A képek nagy aranyszínűre festett fakeretekbe voltak foglalva, és gyönyörű volt. Tovább sétálva eljutottunk a galéria végéig ahol egy büfé és asztalok voltak és egy átjáró nagyjából a galéria közepén, ami egy kettéágazó folyosóra vezetett ahol egyik folyosón a szekrények voltak a másikon a termek. Egy diák bevezetett minket a terembe ahol a felvételi zajlott onnantól pedig a tanárok keze alatt voltunk akik a nevünk szerint szólítottak minket felvételizni. Nekem személy szerint mindenem remegett, alig kaptam levegőt (ami okán elég sápadt voltam, ahogy a tükörképem mutatta) és fel-alá mászkáltam annyira izgultam, hogy sikerüljön az egész ,ha már kockáztatunk Nicoval... Persze, inkább Nico miatt izgultam, tudtam, hogy úgysem kerülök be, nem vagyok tehetséges, ezen a ponton NEM ÉRTETTEM MINEK csinálom ezt egyáltalán, hülye vagyok, ez egyértelmű. De ez az érzés főképp a betegségem miatt volt, ebben a helyzetben a logikám tudta, hogy ez az érzés nem tart örökké, de az érzelmeim azt súgták, hogy ez örökre tart.

Egymás után szólítottak minket és mindketten beleadtunk mindent, amit lehetséges, majd az énekvizsga után a tánc következett ahol szintén ez volt a helyzet. Szerencsére még a vizsgák után elmondták az eredményeket így nem kellett izgulni holnapig, sőt másnap már itt kezdhettük a napunkat.

Egy könyv

2. fejezetem

Feladom, elegem van, ez már tényleg kínzás, kérlek ments meg. Na jó kicsit túldramatizálom a helyzetet, de nem baj akkor is utálom. Már kb. két teljes órája- vagy perce? Igen perce, ugyanaz.- itt görnyedek a rohadt esszém felett és még mindig nem tudom elkezdeni.

Egyáltalán minek kell ilyeneket fogalmaznunk, mintha a tanárt tényleg érdekelné, hogy mit gondolok a rasszizmusról vagy a Nutella áremelkedéséről a Walmartban. A rasszizmus elítélendő és gusztustalan, a Nutella áremelkedése pedig megbocsáthatatlan és visszafordíthatatlan bűn, halálbüntetés járna érte. Itt kivégezzük a gyilkosainkat, míg ezek a szemetek szabadon rohangálhatnak és emelgethetik a létfontosságú élelmiszerek árait. Botrányos!

Tudom, hogy tanulnom kéne, tudom. De nincs kedvem, fáradt vagyok. Mit kellene csinálnom tanulás helyett? Szerinted? Lemehetnék a partra szörfözni...ha tudnék, de nem tudok, szóval ez kilőve. Nagyon szép az idő, süt a nap, felhőmentes, tiszta kék az ég, enyhe, meleg tavaszi délután van, tökéletes arra, hogy megsétáltassam Lennyt (a kutyám). Ehhez viszont fel kellene állnom, át kéne öltöznöm, túl sok munka és megerőltetés. Tényleg tanulnom kéne, de nagyon. Holnap van három tesztem amit A-ra szeretnék megírni, mert borzasztóan rosszul állok, úgy nagyjából mindenből...talán mert nem tanulok. Hmm? Nem, ez azért van mert minden tanár utál mert hülyék és megkeseredett cicás nénik és bácsik, nem az én hibám. Ebben biztos vagyok.

Eldöntöttem. Nem, dehogy tanulok, milyen beteg ötlet ez már, mikor vár rám A Trónok harca 34. epizódja a Netflixen, két csomag Oreo keksz a párnám alatt ( hogy a a családom többi mohó tagja ne tudja megenni) és egy doboz málnás fagyi, amit tegnap vett anya. Biztos nekem. Kétségtelen. Nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy nem értékelem fáradozásait, szóval meg is eszem, nyilván. Mondjuk ahhoz is fel kell állnom. Ennyit megér, felállok.

Ohh, eddig nem is vettem észre milyen hideg a csempénk. Zoknit kellett volna húznom. Amúgy miért is nincs elve zokni rajtam? Mert a zoknik jobbat érdemelnek ennél. Gondolj bele, az emberek folyamatos lelki tortúrának teszik ki a zoknikat azzal, hogy állandóan elválasztjuk őket egymástól, nem törődve azzal, hogy szeretik egymást és sírnak egymás után, aztán a büdös lábainkra húzzuk őket és egész nap tapossuk őket. Kegyetlen emberek. Igen a zokniknak kell egy felszabadító, aki én leszek. Elindítom a Le a zoknit pártot...talán, ha nem sok munka, végül is jó a zoknik élete, ahogy van, nem? Minek kellene nekik megmentő? Viseljék a sorsukat, úgy ahogy én is viselem a sajátomat. Az élet nem fair, csak úgy a zoknikkal mint az emberekkel, ez van. Mit gondolsz?

Gondoltam, hogy nem fogsz kielégíteni egy válasszal, de próbálkozni azért szabad, nem?

Na, mindegy, most már tényleg tanulnom kell, nem akarok évet ismételni és még egy évnyi akadémikus szenvedést adni-remélhetőleg-rövid életemhez.

Kezdjük az én passiómat. Egyébként ha érdekel igen szinte minden beadandómat ilyen nehézkesen és ennyi kínlódás árán fejem be, de most már legalább van kajám így talán túlélem az elkövetkező pár órát...percet...nem biztos.

A reflektorfény ösvényén

Az első naplóbejegyzésem előtt egy kis bemutatkozás…

A nevem Chanel Farell és Ciudad de Mexicoban születtem,1996 október 28.-án és van egy ikertesóm Nicolas Farell (akit imádok). Édesapám Pablo Farell,édesanyám Maria Carreras.

2012 Szeptembere,San Francisco,az a korszakom amikor sok új dologgal kellett megismerkednem és megbirkóznom,valamint az életem teljes őrületté változott, csupa új érzelemmel és tapasztalattal amik számomra komoly leckeként szolgáltak. Így kezdődött a Naplóm története.

A naplóm eredetileg a betegségem miatt kellett, hogy követhessem a változásokat magamban, mivel abból ahogyan írok, ahogyan fogalmazok láthatom a hangulatom egyszerű ésapró rezzenéseit aminek segítségével felkészülhetek a következő időszakra, és az orvosnak is segít látni mik az összefüggések. De aztán annyira hozzám nőtt, hogy mindent dokumentálni kezdtem, képekkel és a hosszas leírásaimmal. Nagyon megszerettem az írását és elválaszthatatlan lett tőlem tehát az orvosi és mentális dokumentáció helyett elkezdtem egy mentális és mindennapi dokumentációt.

2012,Szeptemberében költöztünk San Franciscoba,ahol mint említettem az életem a feje tetejére állt. Amikor úton voltunk éreztük, hogy más…Hogy az életünk stabilabb lesz és sok dolog fog megváltozni ,hogy nagy hatással lesz ránk, de azt nem sejtettük,hogy az egész életünket befolyásolni fogja.

Ez olyan időszak lesz, ami meghatározza a jövőnket, gondoltuk. Olyan dolgokon fogunk itt keresztülmenni, amik örökre elkísérnek, olyan emberek lépnek be az életünkbe, akik velünk maradnak.

A Napló kapcsán pedig később, amikor már kiformálódtak a Frisco-i kapcsolataim eldöntöttem, hogy megkérem a barátaimat, hogy írják le ők is a történetüket a Naplómba. Nemcsak azért mert kíváncsi voltam, hanem azért is,mert úgy gondoltam úgy a helyes, ha megkérdezem Őket is hogy a döntéseim, hibáim, érzéseim, tetteim hogy érintették őket. Így az ő szemszögükből is megláthatom magam és többet tanulhatok belőle. Ezért a Napló körülbelül hetente gazdát cserélt,hogy leírhassák mi történt velük.

Azért is fontos számomra, hogy megtudjam mit és hogyan éltek meg, mivel a saját hülyeségem és legfőképpen betegségem miatt nem mindig tudtam az a barát vagy társ lenni akire szükségük volt, ezen így igyekszem változtatni.

Továbbá mikor San Franciscoba érkeztünk kezdtem rájönni, hogy akárhogy is szeretnék, nem vagyok törhetetlen és halhatatlan. Nem igazán akartam volna úgy meghalni, hogy legalább azok akik fontosak voltak ne tudják a teljes igazat rólam, és ez a Napló össze is hozott egy remek társaságot, akikért nem tudok elég hálás lenni.

Sajnos, vannak olyan események és hozzászólások, amiket csak következtetések alapján alkottunk meg, így lehet nem pontosak, tehát, csak a felszíni tudást érintik (Például Vanda szemszöge)

Egy könyv

Helló! Van ott valaki? Válaszolj, ha ott vagy, kérlek!

Nos, gondolom elég bunkóság, hogy minden bemutatkozás nélkül itt ordibálok neked, hogy fedd fel magad. A nevem Melina Mahali… hmm, lány vagyok. Hawaii-n élek, Oahu szigetén egy pici faluban az óceán mellett. Mit mondhatnék még? Mit szoktak ilyenkor mondani az emberek? Te tudod?

Na, mindegy, szóval anyukámmal és húgommal élek itt, e paradicsomi kis szigetecskén, tehát teljes ösztrogén uralom van a házban. 17 éves vagyok és szeretem a koalákat és a juhar szirupot. Asszem köbö ennyit kell tudnod rólam, ezek a legfontosabb jellemzőim.

Na, most térjünk rá arra, hogy te ki vagy. Honnan jöttél, hány éves vagy, mi vagy egyáltalán? Szóval ki is vagy te, akihez dumálok, de semmi választ nem kapok.

Lehet, hogy ismertetnem kéne „megismerkedésünk” körülményeit. Oké akkor kezdjük. Nem tudom mikor, de valamikor azzal a gondolattal játszottam, hogy mi van, ha az életem, igazából csak egy leírt szöveg, amit emberek vagy más lények lapozgatnak, szóval mi van, ha a gondolataim csak egy regény szövege. Tudom, abszurdnak hangzik, de lehet, hogy igaz, nem gondolod? Szóval arra az elhatározásra jutottam, hogy megkezdem a kommunikációt veled, kedves olvasóval. Bár fogalmam sincs, hogy létezel-e, és talán csak magamnak karattyolok itt és teljes hülyeséget csinálok, de nem érdekel már eldöntöttem és nem fogok tágítani.

Beszélni fogok hozzád és kész. Lehet, hogy választ nem kapok, de másoktól sem nagyon szoktam szóval nem lesz túlságosan idegen ez az akció számomra. Ne aggódj, talán szomorúnak hangzik és az is.

Neked igazából semmi szereped nincs a közöttünk levő dialógusban… vagy inkább monológban, mindegy. Természetesen csak gondolatban beszélek hozzád és nem hangosan, a földlakó társaim már így is furának tartanak, nem akarom, hogy ez a jelző átváltozzon a teljes őrültre vagy elmebetegre.

Tehát nem igazán várok választ, de ha úgy tartja kedved nyugodtan tedd meg. Ki tudja, ha az életem egy könyv talán válaszolni is tudsz, nem? Egyébként, ha elmélkednél, nem vagyok őrült. Na, jó talán egy kicsit, de mindenki más is az, nem gondolod? Az őrültség univerzális.

Szóval mit szeretnél tudni még rólam? Elmondjam, hogy nézek ki? A könyvekben mindig leírják a karakterek kinézetét, gondolom, hogy a kevés fantáziával rendelkező emberek is el tudják magukban készíteni a szereplők fizimiskáját. Kíváncsi vagy? Mindegy, akkor elmondom.

Fentről haladok lefele, úgy logikusabb, igaz? Hosszú fekete hajam van, ami kb. a vállamig ér. A szemeim barnák vagy feketék (sose tudtam eldönteni, ahogy más se). A füleim aprócskák, az orrom viszont nagy, mindegy bárki bármit mond akkor is hatalmas, én tudom. Igazából hagyjuk a fentről lefelé haladást, baromság, hogy mindent struktúrával akarunk felruházni, már nagyon idegesít, szóval (igen sokat használom a szóval szót, fogadd el) csak random dolgokat mondok. Mivel Hawaii-n élek ahol 365 napból 367-ben süt a Nap (p.s. imádom) a bőröm mindig bronzbarna, haha, nem kell költenem szolira. A fogaim már teljesen egyenesek hála a faluban praktizáló fogorvos professzionalizmusának. Nem vagyok valami magas, de túl alacsony se, átlagos.

Meguntam, a többit képzeld el magadnak, ahogy akarod, felőlem lehet két szarvam, nyolc lábam vagy akármi. Annyit tudj, szép vagyok, ez kétségtelen.

Te hogy nézel ki? Igazából nem érdekel, úgyse látlak, lehet, hogy ronda vagy akkor nem is akarlak megtekinteni. Bocs.

Most vége a bemutatkozásainknak… vagy igazából csak az enyémnek, de én fontosabb vagyok. Megint bocsi, de ezt te is tudod, hogy így van. Tehát (igen a tehátot is sokszor használom, probléma?) pontot kell tennünk most  „megismerkedésünk” első fázisára, a világ legnagyobb, leg kegyetlenebb, legkönyörtelenebb istencsapása miatt: HÁZIFELADAT (tatatatattaaaaaaaaaa).

Később még beszélünk… beszélek.

Szia!

2. fejezetem

Feladom, elegem van, ez már tényleg kínzás, kérlek ments meg. Na jó kicsit túldramtizálom a helyzetet, de nem baj akkor is utálom. Már kb. két teljes órája- vagy perce? Igen perce, ugyanaz.- itt görnyedek a rohadt esszém felett és még mindig nem tudom elkezdeni.

Egyáltalán minek kell ilyeneket fogalmaznunk, mintha a tanárt tényleg érdekelné, hogy mit gondolok a rasszizmusról vagy a Nutella áremelkedéséről a Walmartban. A rasszizmus elitélendő és gusztustalan, a Nutella áremelkedése pedig megbocsáthatatlan és visszafordíthatatlan bűn, halálbüntetés járna érte. Itt kivégezzük a gyilkosainkat, míg ezek a szemetek szabadon rohangálhatnak és emelgethetik a létfontosságú élelmiszerek árait. Botrányos!