A reflektorfény ösvényén

Kedves Naplóm! 2012.08.26.

Hajnalban megérkeztünk az egyszerű, négyszintes szürke betonalapú társasházhoz az Ames Streetre, a hosszú keskeny utcára a szürke kátyúktól és úthibáktól szaggatott aszfaltra kilépve, a bőröndökkel egy ködösebb hűvös éjszakán, a szél is belekapott a hajamba és kegyetlenül hidegnek hatott…Ez a kép jellemezte azt ami bennem zajlott le: tépelődés, lehangoltság, összezavarodottság, zártság, és feldúltság és az, hogy nem akarok megint belekezdeni ebbe, emberekkel lenni, mert frusztrál...Aztán végtelen dac, mert elegem volt abból, hogy anyám megpróbálja irányítani az érzelmeimet. Még én magam sem tudom őket irányítani, sem kifejezni, sem elfogadni...De talán mindenkinek jobb is így.

Körbenézve és megállapodva a testvérem épp ásító arcán és anyám monoton és kitágult pupillájú szigorú acélszürke széles és kicsi szemén és felnézve az épületre minden elvesztette az értelmét számomra. Csalódott voltam, mert sosem vagyok képes semmit elérni és éreztem, hogy ez rányomja a bélyegét a létezésemre, és arra is ahogy a városhoz álltam ebben a pillanatban: ÚJABB KUDARC ÉS BUKÁS, JUHÉÉ!

Aztán rám tört a felismerés, hogy annyira letaglózott és olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam még ülni is, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy utaztunk, ez csak az ami vagyok...Tehát Nicolas cibált fel valahogy a szűk lépcsőn egy a második emeleten lévő kopott fehér ajtóig ami a 20-as számot viselte. Benyitottunk az ajtón és a mögötte levő első helyiség egy csontszínű étkező volt amit balról egy konyhapult választott el az átlagos, kicsit használtas konyhától. Az étkező csupán egy asztal volt amit a konyha és nappali közé tettünk, mivel csak oda fért el. A konyhával ellentétes oldalon három szoba volt míg a bejárattal szemben egy fürdőszoba. Letettük a bőröndöket és felcipeltük a bútorokat a keskeny lépcsőházban(Ami egyébként kínszenvedés volt) Bepakoltuk a bútorokat,de nem rendeztük el őket, mivel még festeni kellett…Tehát minden bútor ott hevert az étkezőben, nagy összevisszaságban, és ezt a képet is félelmetesen igaznak éreztem az elmémre. Hajnali öt körül végre elmentünk aludni. Nagyon furcsa volt az új szoba, egyrészt az új hely miatt másrészt amiatt mert Nicolas nem volt a szobában(Mivel eddig nem volt külön szobánk…mivel nem volt olyan három szobás lakás amit finanszírozni tudtunk volna) de a fáradtság miatt azonnal elnyomott az álom.

Majdnem délután ötkor keltem fel. Nicolas reggel elment festékért, és elkezdte kifesteni a lakást, amire persze ráment az egész napja, mert én nem nagyon bírtam nagy erőbedobással dolgozni, sőt inkább sehogy, Nico oda-vissza pakolt engem a takarómmal, hogy ne keljek fel, de dolgozhasson. Hat után elkezdtem a szobámon dolgozni, lila lett és a fekete és fehér festékkel hangjegyeket festettem a falra, Nicolas szobája azúr kék lett, Anya szobája fehér lett fekete körökkel, Nico pedig kidekorálta az étkezőt/nappalit is, fehér és fekete sávokat festett az elefántcsont alapra.

Míg festettem azon gondolkodtam, hogy mire számítsak Friscotól, mennyire akarjam beleásni magamat? Vagy itt is csak vagyunk, hogy menjünk tovább? És eszembe jutott az, hogy ha mindenáron tagadni akarom akkor is felelős vagyok Apu haláláért bizonyos fokig, mert én ragaszkodtam az úthoz, és talán ez volt a legrosszabb érzés amivel szembe kellett néznem nagyon gyakran. Ahogy azért is, hogy a bátyám nem gyászolhatott rendesen, miután az Apja elhunyt, hisz engem támogatott, de én sajnos nem támogattam úgy őt ahogy megérdemelte volna míg ő mindent megpróbált, hogy nekem jobb legyen. Nagyon nem bírtam odafigyelni, a festés sem lett a legjobb, de na, úgyse maradunk...Minek törni magam? Úgyis mindent elrontok, mert nem tudok figyelni rendesen.

Másnap délutánra megnyugodtam, de még mindig pocsékul éreztem magamat, úgy éreztem nincs jövőm és csak arra jó ez az egész, hogy meghaljak itt...De legalább annyi jó történt, hogy estére megszáradt a festés így szobákba végre bekerültek a bútorok is, tehát lassan kezdett élhetően kinézni a hely utána Nicoval sétáltunk egyet a környéken, mert úgy éreztük meg kell beszélnünk a dolgainkat. Bár, be kell lássam, hogy azon kívül, hogy elrontottam Nico jókedvét nem nagyon voltam jó semmire.

Kedves Naplóm! 2012.08.29.

Most, hogy nem foglalt le minket a költözködés jelentkezhettünk Nicoval a művészképzőbe.

Az épület már kívülről is nagyon szép volt, nagy üvegablakokkal és fehér külső fallal, elég egyszerű építészeti megoldással négy szárnyra volt osztva ami kívülről is látszott. Ez egyik szárny a tanári szobák és irodák helye volt, míg a másik a diákok szekrényének adott helyet, a harmadik a tantermeknek a negyedik a sportnak.

Nagy, széles bejárata volt, amin belépve egy galéria tárult fel ahol a büfé, egy rakat asztal és pad, illetve a „Hírességek Csarnoka” is volt a leghíresebb diákokkal köztük Apuval is és sok más elég ismert névvel. Apu képe még egy rúgást adott az amúgy is irritált és levert hangulatomhoz. 

A képek nagy aranyszínűre festett fakeretekbe voltak foglalva, és gyönyörű volt. Tovább sétálva eljutottunk a galéria végéig ahol egy büfé és asztalok voltak és egy átjáró nagyjából a galéria közepén, ami egy kettéágazó folyosóra vezetett ahol egyik folyosón a szekrények voltak a másikon a termek. Egy diák bevezetett minket a terembe ahol a felvételi zajlott onnantól pedig a tanárok keze alatt voltunk akik a nevünk szerint szólítottak minket felvételizni. Nekem személy szerint mindenem remegett, alig kaptam levegőt (ami okán elég sápadt voltam, ahogy a tükörképem mutatta) és fel-alá mászkáltam annyira izgultam, hogy sikerüljön az egész ,ha már kockáztatunk Nicoval... Persze, inkább Nico miatt izgultam, tudtam, hogy úgysem kerülök be, nem vagyok tehetséges, ezen a ponton NEM ÉRTETTEM MINEK csinálom ezt egyáltalán, hülye vagyok, ez egyértelmű. De ez az érzés főképp a betegségem miatt volt, ebben a helyzetben a logikám tudta, hogy ez az érzés nem tart örökké, de az érzelmeim azt súgták, hogy ez örökre tart.

Egymás után szólítottak minket és mindketten beleadtunk mindent, amit lehetséges, majd az énekvizsga után a tánc következett ahol szintén ez volt a helyzet. Szerencsére még a vizsgák után elmondták az eredményeket így nem kellett izgulni holnapig, sőt másnap már itt kezdhettük a napunkat.