Egy könyv

Helló! Van ott valaki? Válaszolj, ha ott vagy, kérlek!

Nos, gondolom elég bunkóság, hogy minden bemutatkozás nélkül itt ordibálok neked, hogy fedd fel magad. A nevem Melina Mahali… hmm, lány vagyok. Hawaii-n élek, Oahu szigetén egy pici faluban az óceán mellett. Mit mondhatnék még? Mit szoktak ilyenkor mondani az emberek? Te tudod?

Na, mindegy, szóval anyukámmal és húgommal élek itt, e paradicsomi kis szigetecskén, tehát teljes ösztrogén uralom van a házban. 17 éves vagyok és szeretem a koalákat és a juhar szirupot. Asszem köbö ennyit kell tudnod rólam, ezek a legfontosabb jellemzőim.

Na, most térjünk rá arra, hogy te ki vagy. Honnan jöttél, hány éves vagy, mi vagy egyáltalán? Szóval ki is vagy te, akihez dumálok, de semmi választ nem kapok.

Lehet, hogy ismertetnem kéne „megismerkedésünk” körülményeit. Oké akkor kezdjük. Nem tudom mikor, de valamikor azzal a gondolattal játszottam, hogy mi van, ha az életem, igazából csak egy leírt szöveg, amit emberek vagy más lények lapozgatnak, szóval mi van, ha a gondolataim csak egy regény szövege. Tudom, abszurdnak hangzik, de lehet, hogy igaz, nem gondolod? Szóval arra az elhatározásra jutottam, hogy megkezdem a kommunikációt veled, kedves olvasóval. Bár fogalmam sincs, hogy létezel-e, és talán csak magamnak karattyolok itt és teljes hülyeséget csinálok, de nem érdekel már eldöntöttem és nem fogok tágítani.

Beszélni fogok hozzád és kész. Lehet, hogy választ nem kapok, de másoktól sem nagyon szoktam szóval nem lesz túlságosan idegen ez az akció számomra. Ne aggódj, talán szomorúnak hangzik és az is.

Neked igazából semmi szereped nincs a közöttünk levő dialógusban… vagy inkább monológban, mindegy. Természetesen csak gondolatban beszélek hozzád és nem hangosan, a földlakó társaim már így is furának tartanak, nem akarom, hogy ez a jelző átváltozzon a teljes őrültre vagy elmebetegre.

Tehát nem igazán várok választ, de ha úgy tartja kedved nyugodtan tedd meg. Ki tudja, ha az életem egy könyv talán válaszolni is tudsz, nem? Egyébként, ha elmélkednél, nem vagyok őrült. Na, jó talán egy kicsit, de mindenki más is az, nem gondolod? Az őrültség univerzális.

Szóval mit szeretnél tudni még rólam? Elmondjam, hogy nézek ki? A könyvekben mindig leírják a karakterek kinézetét, gondolom, hogy a kevés fantáziával rendelkező emberek is el tudják magukban készíteni a szereplők fizimiskáját. Kíváncsi vagy? Mindegy, akkor elmondom.

Fentről haladok lefele, úgy logikusabb, igaz? Hosszú fekete hajam van, ami kb. a vállamig ér. A szemeim barnák vagy feketék (sose tudtam eldönteni, ahogy más se). A füleim aprócskák, az orrom viszont nagy, mindegy bárki bármit mond akkor is hatalmas, én tudom. Igazából hagyjuk a fentről lefelé haladást, baromság, hogy mindent struktúrával akarunk felruházni, már nagyon idegesít, szóval (igen sokat használom a szóval szót, fogadd el) csak random dolgokat mondok. Mivel Hawaii-n élek ahol 365 napból 367-ben süt a Nap (p.s. imádom) a bőröm mindig bronzbarna, haha, nem kell költenem szolira. A fogaim már teljesen egyenesek hála a faluban praktizáló fogorvos professzionalizmusának. Nem vagyok valami magas, de túl alacsony se, átlagos.

Meguntam, a többit képzeld el magadnak, ahogy akarod, felőlem lehet két szarvam, nyolc lábam vagy akármi. Annyit tudj, szép vagyok, ez kétségtelen.

Te hogy nézel ki? Igazából nem érdekel, úgyse látlak, lehet, hogy ronda vagy akkor nem is akarlak megtekinteni. Bocs.

Most vége a bemutatkozásainknak… vagy igazából csak az enyémnek, de én fontosabb vagyok. Megint bocsi, de ezt te is tudod, hogy így van. Tehát (igen a tehátot is sokszor használom, probléma?) pontot kell tennünk most  „megismerkedésünk” első fázisára, a világ legnagyobb, leg kegyetlenebb, legkönyörtelenebb istencsapása miatt: HÁZIFELADAT (tatatatattaaaaaaaaaa).

Később még beszélünk… beszélek.

Szia!

2. fejezetem

Feladom, elegem van, ez már tényleg kínzás, kérlek ments meg. Na jó kicsit túldramtizálom a helyzetet, de nem baj akkor is utálom. Már kb. két teljes órája- vagy perce? Igen perce, ugyanaz.- itt görnyedek a rohadt esszém felett és még mindig nem tudom elkezdeni.

Egyáltalán minek kell ilyeneket fogalmaznunk, mintha a tanárt tényleg érdekelné, hogy mit gondolok a rasszizmusról vagy a Nutella áremelkedéséről a Walmartban. A rasszizmus elitélendő és gusztustalan, a Nutella áremelkedése pedig megbocsáthatatlan és visszafordíthatatlan bűn, halálbüntetés járna érte. Itt kivégezzük a gyilkosainkat, míg ezek a szemetek szabadon rohangálhatnak és emelgethetik a létfontosságú élelmiszerek árait. Botrányos!